Az éjszaka átalvása és a szoptatás

A következő történet meglehetősen sűrűn előforduló, a legtöbb szoptató nőt érintő és izgató jelenségről szól, az éjszaka átalvásáról és arról, hogy ettől változik-e a tejmennyiség. 

"A hat hetes kislányunk az elmúlt napokban szinte végig aludta az éjszakákat, ami azt jelenti, hogy 7-8-9 órán keresztül nem szopott. Az első két napon a mellemen éreztem, hogy keményebb, teli van tejjel és várja, hogy a kicsi lány felébredjen, aztán a harmadik napon már kicsit kevésbé feszült. Minden ilyen éjszaka utáni első szoptatásnál úgy éreztem, hogy a mellem már nem feszül, így nem fejtem le, mert úgy gondoltam, hogy arra csak akkor lenne szükség, ha továbbra is kemény lenne ... közben néhány ismerős anyukától hallottam, hogy az, hogy a kislányom alszik, nem jelenti azt, hogy én is alhatok, mert nekem  fejnem kellene a megszokott időközönként ... különben elapad, de mindenképp csökken a tej mennyisége és nem lesz elegendő. Ezt követően felkerestem a védőnőnket és megkérdeztem a véleményét; azt tanácsolta, hogy nem szükséges fejnem, csak abban az esetben, ha az első szoptatás után is érzem, hogy feszül a mellem és nem lesz kevesebb a tej, mert a szervezet okosan érzékeli, hogy mennyi tejre van szüksége a kislányomnak. A véleményét el is fogadtam, de azért szeretném tudni, hogy Ön mit javasol, mi a helyes ebben az esetben, mert semmiképp sem szeretném, ha azért csökkenne a tej mennyisége, mert nem fejtem le időben." 

A kérdés tehát az, hogy kinek van igaza? Árt az ilyen hosszú szoptatási szünet a tejmennyiségnek, vagy nem? Kell fejni, vagy örüljön, aki alhat?

A hosszú, öt-hat órányi szoptatási szünet, akár éjszaka van, akár nappal, nagy valószínűséggel csökkenti a tejmennyiséget. A következő folyamat játszódik le ugyanis: a megszokott időben elmarad a szopás, mert a baba alszik. Következésképp a mell túltelítődik, feszül. Ez az, aminek hatására csökken a mennyiség. Azt, hogy kinek mekkora szünet után telítődik túl a melle, alkati adottságtól, a mell tárolókapacitásáétól függ, valamint attól is, hogy hány gyereket szoptat, szokott-e fejni, vagyis mekkora mennyiség és nagyjából milyen időközönként szokott távozni. Akinek kicsi a tárolókapacitása, annak hamarabb túltelítődik a melle, hamarabb csökken a mennyiség, ezért ezek az anyukák általában gyakran szoptatnak, mert így tudják a megfelelő mennyiséget biztosítani. A nagy tárolókapacitású mellből is lehet nagyon gyakran szoptatni (számtalan okból ez kimondottan előnyösnek is mondható), de akkor sem csökken jelentősen a tejmennyiség, ha változatlan fogyasztás mellett ritkábban szopik a gyerek, mondjuk csak nappal. 
Abban igaza van a védőnőnek, hogy egy ilyen helyzetben nem kell feltétlenül felkelni éjszaka és fejni. Ha viszont valaki olyan peches, hogy magas lázzal, erős fájdalommal és betegségérzettel reagál a túltelítődésre (ez bizony nem is olyan ritka, sokan mellgyulladásnak vélik, pedig igazából nem az), valamint még a melle is a kis tárolókapacitású kategóriába tartozik, akkor elképzelhető, hogy kénytelen éjszaka fejni.
Persze a fejésnél még mindig kényelmesebb, praktikusabb és jobb az éjszakai szoptatás. Ezért az a kérdés, hogy miért alussza át a gyerek az éjszakát, megkerülhetetlen. Tény, hogy a külön szobában, vagy az anyjától karnyújtásnyinál távolabb alvó baba hajlamosabb az éjszaka átalvására. Mert az ébredésben az éhségérzeten kívül az anya testi közelsége, érintése, hangja, illata is döntő szerepet játszik. Mert úgy vagyunk kitalálva, hogy a természet az anyát és a magatehetetlen csecsemőt biológiai egységként kezeli. Tapasztalataim szerint ezt nem célszerű figyelmen kívül hagyni arra hivatkozva, hogy éjszaka jó aludni. Hát persze hogy jó, de a szoptatást nem befolyásolja kedvezően az anya és a csecsemő fizikai elválasztása és a hosszú szoptatási szünet.
Ide kívánkozik még az is, hogy nagyjából kettő és négy hónapos kor között sokszor még az anyukájával egy ágyban alvó baba is átalussza az éjszakát. Különösen igaz ez a heti tizenöt dekánál többet gyarapodó babákra. Ilyenkor két lehetőség közül választhatunk. Az aggódós mama felkelhet és fejhet, a kevésbé aggódós kivárhatja, hogy mi történik. Valószínűleg nappal gyakrabban fog szopni a baba, és mivel a fogyasztott tejmennyiség nagyjából állandó, szerencsés esetben alkalmazkodik a mell az új ritmushoz. És persze, ha csökkent a tejmennyiség, gyakoribb szoptatással (fejéssel) BÁRMIKOR fokozható a mennyiség (persze egészséges mamából és egészséges babából indulunk ki ilyenkor).

Szoptatás és zátonyok a gyereknevelésben

Az első zátony, amire ráfuthatsz: Már újszülöttkorban neki kell látni a következetes nevelésnek, különben elszalasztod a kedvező pillanatot a helyes szokások kialakítására!

Mint a futóversenyző, aki már a start pillanatában a célba érést tervezi, úgy munkálkodik az előrelátó szülő az újszülött fegyelmezésével és helyes szokásokra nevelésével. Tájékozódott a különféle nevelési elvekről, látott bőven elrettentő példát a környezetében (kialvatlan, a gyermekéhez éjszaka számtalanszor felkelő, végkimerüléssel küzdő szülőt, olyan családot, ahol a házasság azért ment tönkre, mert a gyerek még évek múlva is a szülők ágyában tanyázott és így tovább), ezért néhány dolgot már a kezdet kezdetén elhatározott. Úgymint:

- Nálunk nem a gyerek fogja fújni a passzátszelet!

- Kezdettől fogva meglesz a maga külön kis szobája, hogy ne zavarjuk egymás köreit.

De ahogy az lenni szokott, az élet ennél kissé bonyolultabb. Ahogy múlik az idő, egyre-másra merülnek fel olyan helyzetek, amelyek megkérdőjelezik, hogy jó, célszerű döntés volt-e a közelség, kötődés helyett a távolságot építeni. És ha még a házassággal is gondok adódnak a szülői hálószoba függetlensége ellenére, nos, akkor lehetséges, hogy a jó házasság titka ennél összetettebb kérdés.

A második zátony: A kényeztetés súlyos hiba, amellyel kifejezetten ártunk a gyereknek.

Ami jó, az veszélyes, a könnyen szerzett siker értéktelen és tiszavirág-életű, a megszenvedés, a megküzdés az, amely alakítja, edzi, felkészíti a gyermeket arra, hogy helytálljon az életben, amely szakadatlan harc, és mint ilyen, kemény harcosokat igényel, nem pedig puhányokat - hangoztatják a kényeztetés ellenségei. Persze abban, hogy pontosan mit is takar a kényeztetés, egyáltalán nem uralkodik egyetértés, és többek közt ez lehet az egyik oka annak, hogy a végeredmény meglehetősen vegyes, nem mindig az jön ki belőle, amit a kényeztetés ellenzője szeretne. Lássunk egy nagyon egyszerű, kézenfekvő példát a baba életének első hónapjaiból! Az igény szerinti szoptatás egyben kommunikáció is a babával, hiszen a szoptatás nem csupán etetés, hanem a baba igényeinek sokrétű kielégítése, szeretgetése, átölelése is egyben - egyesek szerint kényeztetés. Amikor viszont az órarend szerinti etetés mellett döntesz, és előre meghatározott mennyiségek elfogyasztását várod el a kisbabádtól, megfosztod magadat és őt is attól, hogy ő felismerje és jelezze igényeit (éhség, jóllakottság), te pedig megtanuld értelmezni és elfogadni a jelzéseit, valamint megfelelően válaszolni ezekre. Ezért kérdezel rá például a védőnőnél: mennyit kellene ennie egy ekkora babának? Nem véletlen, hogy annyi evészavaros, kényszerevős, stresszevős felnőtt van manapság. Ez jelentős részben azzal függ össze, hogy egy fontos tanulási időszakban nem nyílt alkalma megtanulni az evéssel kapcsolatos kommunikációt saját magával és környezetével.

A náci Németországban utcai plakát tiltotta a kisgyerekek puszilgatását, kényeztetését, éjszakai szoptatását. Ezek a felesleges „majomszeretet” megnyilvánulásának számítottak, ami nem volt kívánatos egy olyan társadalomban, amely nem a családon belüli kötelékekre, hanem a társadalmi elköteleződésre, a Führer feltétlen kiszolgálására helyezte a hangsúlyt.

A harmadik zátony: Ha a szülő áldozatot hoz a gyerekéért, az mindig megtérülő befektetés.

Persze az áldozat is lehet sokféle, a szükségtelentől a szükségesig, sőt az sem egészen egyértelmű, hogy kinek a számára mi az, ami áldozatnak minősül. De lépjünk ezen túl, és legyen az áldozat az, amit annak érez az, aki bevállalja. Valószínűleg minden szülő életében jócskán akadnak olyan lépések, döntések, amelyeket áldozatnak érez. De mi történik akkor, ha a gyerek nem úgy muzsikál, ahogyan akkor képzeltük, amikor az áldozatot hoztuk? Ilyen esetben sokan rendkívül csalódottak, és ezt el is mondják a gyereknek: „Nagyot csalódtam benned. Nem ezt vártam tőled.” És előbb-utóbb hozzátesszük ezt is: „feláldoztam érted a szakmai karrieremet”, „hosszú ideig éjszakai műszakot vállaltam, hogy mindent megadhassak neked”, „magamra sosem költöttem, csak hogy nektek jusson” - biztosan mindenki hozzá tudna tenni valami hasonlót a tapasztalatai közül. A verbális bántalmazásról bővebben itt olvashatsz. 

Csakhogy a gyereknevelés sajnos vagy szerencsére nem így működik, ahogy azt számtalan példa bizonyítja. Viszont alaposan belerondít a szülő-gyerek viszonyba egy ilyen sikertelen üzleti tranzakció, ami végül is arról szól, hogy te ugyan fizettél, de nem kaptál érte semmit. Vagyis: ha úgy érzed, áldozatot hozol, hozd jó szívvel, az ellenszolgáltatás reménye nélkül, vagy inkább mondj le róla.  

Negyedik zátony: Csodagyereket nevelni csak szülői következetesség és módszer kérdése!

Az alaphelyzet adott: a szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Legyen sikeres, gazdag, jól képzett, valamiből vagy akár több dologból világelső, bajnok, „csak” ennyi a cél. Ezért már zsenge kora gyerekkorban elkezdődik a teljesítményre nevelés, fejlesztésre, különórákra járás, és minden olyan tevékenység szigorú korlátozása, amelyet a gyerek maga választ, mert szívesen foglalkozik vele. A szülő az, aki el tudja dönteni, minek van értelme, mit érdemes tanulni, mire lehet menni vele a nagybetűs életben, hiszen neki tökéletes rálátása van a múltra és jövőre egyaránt. Állandó cél a minél jobb, sőt inkább tökéletes teljesítmény elérése, miközben egyre feljebb és feljebb kerül a léc. A szülő főként a menedzser, hajcsár szerepében van jelen gyermeke életében. Persze a szülők vérmérséklete, kitartása különbözik abban, hogy mennyire tökéletesen képesek megvalósítani ezt a nemes célt. Ha valaki ebből a vázlatos kis áttekintésből még nem tudta azonosítani, milyen szülőtípusról van szó, olvassa el ezt hosszú, de annál tartalmasabb és tanulságosabb összefoglalót a Tigrisanya harci himnuszáról, erről a nagy port felvert amerikai könyvről, melyből megtudhatjuk, hogyan nevelte zseninek lányait Amy Chua, és hogy vajon sikerült-e neki...

És ahogy az lenni szokott: néha zseni lesz a gyerekből, néha viszont nagyon nem, és meglehetősen nehéz bizonyítani, hogy a kimenetel van-e bármilyen összefüggésben a szülő példás szigorával és következetességével.

Ötödik zátony: Kellően szigorú fegyelmezéssel, büntetésekkel megfelelő irányba lehet terelni a gyerek fejlődését.

A büntetősdi hívei abból indulnak ki, hogy ha kellő szigorral csapunk le, a büntetésnek elrettentő ereje lesz, és a legközelebbi hasonló helyzetben már a lehetséges büntetés felidézése is elegendő lesz ahhoz, hogy a gyerek ne viselkedjen helytelenül. Ráadásul a büntetés segít levezetni a szülő agresszióját, feszültségét, kielégíti jogos bosszúvágyát. Hiszen a gyerek nem azt tette, amit kellett volna, ellene szegült a szülői utasításnak, lejáratta a szülőt, veszélybe sodorta magát vagy mást, valami általános normákba ütközőt tett, kényelmetlenséget okozott, megütközést keltett és így tovább. A világ is így működik, jobb, ha felkészül rá a gyerek: Földünk legnagyobb részén előre meghatározott büntetés jár a megfelelő bűntettekért, emberölésért akár életfogytiglan, vagy szigorúbb rendelkezések szerint halál, lopásért, rablásért, sikkasztást arányosan ennél kevesebb börtön. Annak ellenére így van ez, hogy az évszázadok, évezredek múlásával valahogy mégsem tapasztaljuk az elrettentő és nevelő hatás eredményét. A bűnözés nem csökken, a bűnesetek súlyossága nem mutat javuló tendenciát. Nem ritkább a gyilkosság ott, ahol halálbüntetés jár érte. Ezekből a meglehetősen lehangoló tényekből indulnak ki azok az útkeresések az igazságszolgáltatásban, amelyek másfajta emberi tulajdonságokra építenek, mint a félelem. Ilyen például az úgynevezett helyreállító igazságszolgáltatás, amelynek lényegéről itt olvashatsz. Mi itt és most persze nem a bűnözők megváltoztatásának lehetőségeiről és a bűnözés megelőzéséről beszélünk, hanem a gyereknevelés lehetséges zsákutcáiról, de az alapelvek, a logika ugyanaz. A büntetésmentes neveléshez segítséget kaphatsz például innen innen.

Hogyan tanultam meg aludni?

Alvászavaros gyerek voltam. Minden este kész cirkusz volt a lefektetésem. Húztam az időt, amíg csak lehetett, a végsőkig ellenálltam a mosdatási kísérleteknek, és még iskolás lányként is vonakodtam megágyazni. Éjszakánként rendszeresen átmásztam négykézláb a szüleimhez, azt viszont nem állítom, hogy közben teljesen ébren voltam. Este csak nagyon nehezen tudtam elaludni, egy darabig hánykolódtam, aztán félni kezdtem a székek mögött és az asztal alatt lapuló szörnyektől. Vagy eszembe jutott a gonosz farkas, és attól kezdve végképp lőttek az elalvásnak. Kimásztam hát az ágyamból, és megjelentem a macimmal szüleim szobájának ajtajában: Nem tudok aludni!!! Ez a naponta ismétlődő jelenet rendszerint azzal végződött, hogy visszaküldtek az ágyamba, ahol még forgolódtam egy darabig. Aztán persze elaludtam valamikor, és a reggeli órákban próbáltam pótolni az esti mulasztást. Vagyis alig bírtak kiparancsolni az ágyból, ezért a reggeli óvodába indulást rettenetesen utáltam. Álmos voltam. Aztán a nap folyamán feléledtem annyira, hogy délután viszont szinte soha ne aludjak, egyetlen percet se. Ezt is borzasztóan utáltam. Hogy folyton nyaggattak, aludjak már egy kicsit délután. Hiszen minden gyerek alszik. Nos, én képtelen voltam. Gyötrelmes volt feküdni, forgolódni a sötétben, és várni, ahogy csigalassúsággal múlnak az órák, teljes tétlenségben. Pedig annyi érdekes tennivaló várt volna rám! Legalább rajzolni hagytak volna. De nem! Következes szüleim és a következetes óvó nénik nyilván abban bíztak, hogy előbb-utóbb majd csak megtanulom, hogyan kell aludni és mikor. Mettől meddig.

Eltartott egy ideig ez a tanulási folyamat. Még kamaszkoromban sem javult számottevően a helyzet, sőt, még akkor is minden apró zajra felébredtem, ha végre sikerült elaludnom. 

Elárulom, végül kik voltak a legjobb tanítómestereim: Matyi, Kristóf és Füli, a három fiunk. 

Ilyen előzmények után nyilván nem meglepő, hogy arra számítottam, az újszülöttnek előbb meg kell tanulnia a nappal és éjszaka közti különbséget, aztán utána az alvást. És hogy addig, amíg ez be nem következik, nehéz lesz. Embertelenül nehéz. 

Ehhez képest Matyi elég pontosan tudta, mikor van éjszaka: délután öt-hat órától másnap hajnali négyig-ötig. Szopizni mindig pontosan fél-egy órával az után szeretett volna, hogy elaludtam. Mi, a kétségbeesett bagolyszülők, tehettünk bármit, csak alkalmazkodni tudtunk. És virrasztottunk hajnalban, egymást váltogatva. Nagyon hatékony módszer volt. Néhány hónap alatt elérte az elsőszülött, amit szüleim és nevelőim évek hosszú sora alatt nem voltak képesek: ahogy letettem a fejem, aludtam, mint a bunda. Gyakorlatilag mindegy volt, milyen napszak volt, milyen zajszint… Ha Matyika elaludt, villámgyorsan kilógattam az ajtóra egy táblát (kérem, jöjjön később, szoptatok) lábujjhegyen mellé lopakodtam, nesztelenül odabújtam mellé, és máris az igazak álmát aludtam. Vagy eleve együtt aludtunk el szopizás után, ez még jobb volt, mert így még esélyem sem volt kitalálni, milyen fontos feladatokat kellene halaszthatatlanul megoldanom. Két gyerekkel már nehezebb volt ugyanezt folytatni, de ha kellett, váltottuk egymást. Hogy három, majd négy gyerek után hogyan is alakult tovább ez a pedagógiai sikertörténet, arról nehezen tudnék néhány mondatban beszámolni. A rosszindulatú külső szemlélő azt mondaná: ez maga a káosz. Mi, akik benne élünk, úgy látjuk, helyükre kerültek a dolgok. Amikor, ameddig és ahol csak lehet, alszunk, alszanak. Ha a saját ágyban, akkor ott. Ha a mienkben, akkor ott. Ha a dolgozószobában, a számítógépem melletti kanapén, akkor ott. Egy idő után az ember nem kukacoskodik ilyesmin. A mi ágyunk egyébként két matrac volt sokáig, amit a nappaliba kiköltözve szükség esetén akár bővíteni is tudunk. Hogy többen is elférjenek. Volt, hogy öten aludtunk egy kupacban. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna és szörnyülködne, elárulom, hogy az ember akkor és ott nem tudhatja, mikor bújt oda mellé utoljára a gyereke, mert közben észrevétlenül felnőtt. Matyi például most már huszonnégy múlt. Már réges-rég el lehetett pakolni a matracokat.