Hogyan tanultam meg aludni?

Alvászavaros gyerek voltam. Minden este kész cirkusz volt a lefektetésem. Húztam az időt, amíg csak lehetett, a végsőkig ellenálltam a mosdatási kísérleteknek, és még iskolás lányként is vonakodtam megágyazni. Éjszakánként rendszeresen átmásztam négykézláb a szüleimhez, azt viszont nem állítom, hogy közben teljesen ébren voltam. Este csak nagyon nehezen tudtam elaludni, egy darabig hánykolódtam, aztán félni kezdtem a székek mögött és az asztal alatt lapuló szörnyektől. Vagy eszembe jutott a gonosz farkas, és attól kezdve végképp lőttek az elalvásnak. Kimásztam hát az ágyamból, és megjelentem a macimmal szüleim szobájának ajtajában: Nem tudok aludni!!! Ez a naponta ismétlődő jelenet rendszerint azzal végződött, hogy visszaküldtek az ágyamba, ahol még forgolódtam egy darabig. Aztán persze elaludtam valamikor, és a reggeli órákban próbáltam pótolni az esti mulasztást. Vagyis alig bírtak kiparancsolni az ágyból, ezért a reggeli óvodába indulást rettenetesen utáltam. Álmos voltam. Aztán a nap folyamán feléledtem annyira, hogy délután viszont szinte soha ne aludjak, egyetlen percet se. Ezt is borzasztóan utáltam. Hogy folyton nyaggattak, aludjak már egy kicsit délután. Hiszen minden gyerek alszik. Nos, én képtelen voltam. Gyötrelmes volt feküdni, forgolódni a sötétben, és várni, ahogy csigalassúsággal múlnak az órák, teljes tétlenségben. Pedig annyi érdekes tennivaló várt volna rám! Legalább rajzolni hagytak volna. De nem! Következes szüleim és a következetes óvó nénik nyilván abban bíztak, hogy előbb-utóbb majd csak megtanulom, hogyan kell aludni és mikor. Mettől meddig.

Eltartott egy ideig ez a tanulási folyamat. Még kamaszkoromban sem javult számottevően a helyzet, sőt, még akkor is minden apró zajra felébredtem, ha végre sikerült elaludnom. 

Elárulom, végül kik voltak a legjobb tanítómestereim: Matyi, Kristóf és Füli, a három fiunk. 

Ilyen előzmények után nyilván nem meglepő, hogy arra számítottam, az újszülöttnek előbb meg kell tanulnia a nappal és éjszaka közti különbséget, aztán utána az alvást. És hogy addig, amíg ez be nem következik, nehéz lesz. Embertelenül nehéz. 

Ehhez képest Matyi elég pontosan tudta, mikor van éjszaka: délután öt-hat órától másnap hajnali négyig-ötig. Szopizni mindig pontosan fél-egy órával az után szeretett volna, hogy elaludtam. Mi, a kétségbeesett bagolyszülők, tehettünk bármit, csak alkalmazkodni tudtunk. És virrasztottunk hajnalban, egymást váltogatva. Nagyon hatékony módszer volt. Néhány hónap alatt elérte az elsőszülött, amit szüleim és nevelőim évek hosszú sora alatt nem voltak képesek: ahogy letettem a fejem, aludtam, mint a bunda. Gyakorlatilag mindegy volt, milyen napszak volt, milyen zajszint… Ha Matyika elaludt, villámgyorsan kilógattam az ajtóra egy táblát (kérem, jöjjön később, szoptatok) lábujjhegyen mellé lopakodtam, nesztelenül odabújtam mellé, és máris az igazak álmát aludtam. Vagy eleve együtt aludtunk el szopizás után, ez még jobb volt, mert így még esélyem sem volt kitalálni, milyen fontos feladatokat kellene halaszthatatlanul megoldanom. Két gyerekkel már nehezebb volt ugyanezt folytatni, de ha kellett, váltottuk egymást. Hogy három, majd négy gyerek után hogyan is alakult tovább ez a pedagógiai sikertörténet, arról nehezen tudnék néhány mondatban beszámolni. A rosszindulatú külső szemlélő azt mondaná: ez maga a káosz. Mi, akik benne élünk, úgy látjuk, helyükre kerültek a dolgok. Amikor, ameddig és ahol csak lehet, alszunk, alszanak. Ha a saját ágyban, akkor ott. Ha a mienkben, akkor ott. Ha a dolgozószobában, a számítógépem melletti kanapén, akkor ott. Egy idő után az ember nem kukacoskodik ilyesmin. A mi ágyunk egyébként két matrac volt sokáig, amit a nappaliba kiköltözve szükség esetén akár bővíteni is tudunk. Hogy többen is elférjenek. Volt, hogy öten aludtunk egy kupacban. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna és szörnyülködne, elárulom, hogy az ember akkor és ott nem tudhatja, mikor bújt oda mellé utoljára a gyereke, mert közben észrevétlenül felnőtt. Matyi például most már huszonnégy múlt. Már réges-rég el lehetett pakolni a matracokat.